Paula és Paulina - Az ikrek visszatérnek
Szép
májusi idő volt. Az égen ragyogott a napsugár. Öröm volt mindenki
szívében, különösen a Bracho családéban. Paula már fél éve halott volt.
Most tudta meg Paulina és Carlos Daniel is, hogy a nő állapotos. Piedad
nagyi öröme határtalan volt, hogy immáron a harmadik dédunokáját
foghatja majd a karjaiban. Amikor a gyerekek megtudták, hogy
kistestvérük születik, örömükben átölelték Paulinát. Carlitos és
Lisette is saját anyjukként tekintettek Paulinára.
-         Én öcsikét szeretnék – mondta Carlitos – hiszen Lisettel nem lehet mást játszani, mint babázni.
-         Én húgocskát szeretnék – mondta Lisette – unom Carlitos autómániáját.
Carlos Daniel és Paulina nevettek a gyerekek őszinteségén.
-         Nem mi fogjuk eldönteni, hogy fiú lesz-e vagy lány, hanem a Jóisten – jelentette ki a gyerekek édesapja.
Lisette
és Carlitos egy beleegyező bólogatást tettek, majd felmentek a
szobájukba megcsinálni a másnapi házi feladatot. Paulina rosszullétre
hivatkozva fel kívánt menni a szobájába, Carlos Daniel felkísérte őt.
-         Nagyon kell vigyáznod magadra – felelte a férfi, miután lefektette feleségét – Nem akarom, hogy bármi baja essen a kicsinek.
-         Szeretlek, Carlos Daniel. – felelte Paulina
-         Én még jobban! – mondta a férfi
Majd
csókolózni kezdtek, de ekkor váratlanul valaki kopogni kezdett. Mikor
mindketten azt mondták, hogy szabad, Lalita nyitott ajtót.
-         Elnézést a zavarásért, csak azért jöttem, mert Rodrigo úr és a felesége megérkezett, és szeretnék gratulációjukat kifejezni.
-         Majd én lemegyek, és fogadom őket, te pihenj egy kicsit drágám – mondta Carlos Daniel
-         Rendben van, szerelmem – mosolygott bájosan az ifjú kismama.
A
férfi gyorsan lesietett a lépcsőn, hogy fogadja a vendégeket. Rodrigo
és Patricia gratuláltak Carlos Danielnek, hogy immáron háromszoros apa
lesz. Patricia karján ott volt Estefania gyermeke. A kis csöppség
nagyon édes volt. Nagyon szerethette fogadott szüleit, hiszen Patriciát
úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni.
Amíg
Carlos Daniel, Rodrigo és Patricia a szalonban beszélgettek, addig fent
a szobában Paulina pihent. Nyomban el is aludt, úgy tűnt kimerült volt.
Mélyen aludt, mert álmodott is. Az első álomkép elég homályos volt,
majd hirtelen felbukkant Paula alakja, ahogy közelített Paulina felé. A
nő ördögi mosollyal közelített ikertestvére felé. „Még bosszút állok
rajtad! Nem eleget szenvedtél, te kis nyomorult, senkiházi, mihaszna
alak. Te kis bitorló!” Ezeket a szavakat mondta Paula, majd alakja
elhomályosult. Paulina riadtan ébredt fel álmából, testén patakokban
folyt a víz, egész teste remegett. Majd megpróbált visszafeküdni, de
aludni képtelen volt. Keze lassan odaért a hasához. Megsimogatta
pocakját.
Teltek
a napok és a hetek. Paulina nem szólt senkinek lidérces álmáról, biztos
volt benne, hogy csak egy szörnyű álom lehetett, mely nem hagyta békén.
A várandóság hónapjai szépen teltek. Carlos Daniel rendszeresen vitte
orvosi vizsgálatra nejét, ahol is kiderült, hogy nem egy kisbaba van a
láthatáron, hanem kettő. Ugyanis Paulina ikreket vár. A jövendőbeli
anyuka és apuka ujjongtak örömükben. Gyorsan el is újságolták otthon
Piedad nagyinak, Fidelinának és a gyerekeknek is.
 
*
 
Hónapok
múlva Paulina hasa akkora nagy lett, mint egy görögdinnye. Szegény,
nehezen mozgott, de már bármelyik pillanatban szülhetett. Egyik nap
Carlos Daniel bement a gyárba, Paulina, pedig matematikát
gyakoroltatott Carlitosszal és Lisette-el. Hirtelen hatalmas fájdalmat
érzett, olyan erősen, hogy arca vörös lett. A gyerekek halálra ijedtek,
úgyhogy gyorsan szóltak Fidelinának és Piedadnak is. A két idős asszony
ott is termett pillanatok alatt.
-         Itt az idő! Megszületnek az ikrek. – nyögte ki két fájdalom között Paulina.
Fidelina
gyorsan felsegítette a terhes nőt a székről, szerencsére a holmit nem
kellett összepakolni, mert az a biztonság miatt készen állt. A nő csak
fogta a bőröndöt, és lekísérte óvatosan a vajúdó asszonyt. Piedad nagyi
telefonon értesítette Carlos Danielt a történtekről.
-         Rohanok haza – jelentette ki a férfi.
Carlos
Daniel tényleg gyors volt. Csak addigra már elfolyt a magzatvíz, ezért
rohanni kellett be a kórházba. Ott gyorsan befektették Paulinát az
egyik kórterembe, és rákötötték azt a gépet, ami a kicsik szívhangját
mutatja.
A
kicsik ki akartak kéretőzni a napvilágra, ezért Paulinát átszállították
a szülőszobába. Vele ment Carlos Daniel is, megegyeztek abban, hogy
apás szülés lesz.
Az
otthon lévők értesítették Rodrigot és Patriciát is, hogy megszületnek a
kicsik. A házaspár rögtön ott is termett a Bracho villában, és várták a
fejleményeket.
Több
óra vajúdás után végre világra jöttek a babák. Egy kisfiú és egy
kislány látott napvilágot. Mindkettő tündéri édes volt. Carlos Daniel
értesítette családját az örömhírről.
-         Akkor mindkettőnk akarata teljesült – jelentette ki nagy komolyan Lisette.
-         Igen, így van – mondta nagy bölcsen Carlitos.
Gyorsan
rohantak a kórházba, hogy megnézzék a kismamát és a két szép gyönyörű
gyermeket. Amikor beléptek a kórterembe Paulina kezében a kislány
szundított, Carlos Daniel kezében, pedig a kisfiú pihent békésen.
Carlitos és Lisette mindkettőnek adott a buksijára egy puszit.
-         Jaj, annyira szépek a gyerekek! – mondta sóhajtva Piedad – Már alig várom, hogy otthon legyenek.
-         Nemsokára otthon lesznek – mondta Rodrigo – Türelem nagyi!
Mindenki
boldog volt, örültek a két kis csöppségnek. Ám ez a boldogság csak
addig tartott míg szegény ikrek haza nem érkeztek. Paulina mindkettővel
próbált egyformán törődni, de sajnos nagyon fárasztó volt számára a
kismama szerep. Lalita sokat segített neki, az ifjú anyuka nem győzte
meghálálni a kedvességét. Carlos Daniel bement a gyárba, és estig onnan
el sem mozdult. Paulina borzasztóan hiányolta férjét, szíve mélyén
érezte, hogy elhanyagolja az ura őt, ám nem szólt neki, tudta, hogy a
munkahelyi gondok így is sok problémát és nyűgöt okoznak a férfinak.
Egyik
nap éppen az ifjú anyuka úgy döntött elmegy bevásárolni a közeli
bababoltba, és vesz egy pár ruhácskát a kislányának és a kisfiának.
Sokat nem, hiszen hamar kinövik, csak annyit, hogy elegendő legyen.
Beszállt az autóba, és a sofőr elhajtott vele. Carlitos és Lisette
fájón nézték a távolodó autót, mert szerettek volna ők is Paulinával
menni. Piedad és Fidelina látta elkeseredésüket, és úgy döntött a két
idős asszony, hogy felvidítja a gyerekeket.
-         Játszunk valamit! – jelentette ki Fidelina
-         Oké – ujjongtak örömükben a Bracho gyerekek
-         Bújócskázzunk? – kérdezte Piedad
-         Jó! – mondták egyszerre a kicsik – De kint a kertben!
Piedad,
Fidelina, Carlitos és Lisette kimentek a kertbe játszani. Paulina meg
közben úton volt a bolt felé, amikor hirtelen egy járókelő nekiütközött
a Bracho kocsinak. A sofőr és Paulina kiszállt, hogy megnézze, jól
van-e az illető. A földön lévő emberre sem a nő sem a sofőr nem
számított arra, hogy kit fog látni. Paulina arca olyan lett hirtelen,
mint a hó. Ájulás kerülgette, úgy kellett megkapaszkodnia a saját
autójában, hogy magához térjen a sokktól és az ijedtségtől. Azt hitte
szellemet lát, mert maga Paula feküdt a földön. Ám semmi baja nem
esett, felkelt és a régi ördögi mosolyát villantotta Paulinára és a
sofőrre. Paulánál fegyver is volt. Rákiabált a sofőrre és a testvérére
is, hogy azonnal szálljanak vissza az autóba. A két fogoly tette
kötelességét. Paulina hátul ült, sofőr a kormánynál, Paula meg az
anyósülésen foglalt helyet. Az álnok nőszemély kezében végig ott
virított a pisztoly, és azt mondta, hogy a sofőr arra menjen, amerre ő
parancsolja. Jó fél óra múlva egy elhagyatott helyen állt meg az autó.
Paula kiszállt vele együtt a sofőr és Paulina is.
-         Íme az én búvóhelyem! – mondta Paula – Isten hozta önöket lakosztályomban!
-         Paula, te hogyhogy életben vagy? – kérdezte óvatosan Paulina, közben minden porcikájával remegett a félelemtől.
-         Majd mindent elmondok – förmedt rá testvérére a gonosz nő – Csak szépen sorjában a dolgokat! Ha eljön az ideje, ezt is megtudod!
Ekkor
betuszkolta a sofőrt és Paulinát a bunkerjába, és megkötözte
mindkettejük kezét, lábát egy erős madzaggal. Ő maga pedig, egy hűtőből
kivett egy üveg pezsgőt.
-         Ünnepeljünk!
– ordította vidáman – Azért, hogy az én kis drága testvérem, órák múlva
már régen a holtak közé kerül. Én magam fogom megölni! Végre eljött a
bosszú ideje! Megbosszulom azt, hogy elvetted tőlem Carlos Danielt! Te…
te kis bitorló…bitorló…
Paulina már nem bírta tovább hallgatni.
-         Elég
volt Paula! Ne feledd el, hogy te kértél rá, hogy játszam el a
szerepet, hogy én vagyok te! Azért, hogy nyugodtan élhess a
szeretőddel, Alessandroval együtt.
-         Igen, ez így van, de nem számítottam, hogy beleszeretsz a férjembe. És, hogy Carlos Daniel is jobban szeret téged, mint engem.
-         Csak azért, mert rájött, hogy mennyire gonosz vagy. – mondta Paulina
-         Elég
volt már! – mondta Paula, majd egy kis szünetet tartott, és aztán
teljesen más hangnemben mondta tovább – Paulina, drágaságom! Te ugye
mindent megteszel értem, amit csak kérek, hiszen a testvérem vagy?
Az
ifjú anyuka már tényleg nem tudta, hogy mit higyjen. Mi ütött most
Paulába, hogy hirtelen ennyire más lett. Paulina ezt gyanúsnak találta.
-         Megvetted
azt a gyönyörű autót is nekem, amit kértem, hogy tolókocsival is be
tudjak szállni az autóba. Ez igazán egy kis apróság tőlem. –
incselkedett tovább
-         Mi lenne az? – kérdezte Paulina
-         Hát
csupán az édes kis tesóm, hogy kölcsönadod-e a ruhádat, ami rajtad van,
és én elmegyek a Bracho villába, úgy adom magam ki, hogy én te vagyok.
Mármint Paulina Bracho. Senki sem sejti majd a különbséget, hiszen én
nagyon jól játszom a szerepet. – nevetett Paula
-         Ne merészeld! – kiabálta Paulina – Különben is mi lesz akkor velem és a sofőrrel?
-         A
sofőrt magammal viszem, de te itt döglesz meg étlen-szomjan. Senki nem
fog keresni, senki sem fog téged hiányolni – nevetett kárörvendve a
halottnak hitt nő.
Paulina
keservesen zokogott, testvére letépte szó szerint a ruháját, ő próbált
küzdeni ellene, de nem bírt. Amikor Paula felöltözött, úgy nézett ki
külsőre, mint Paulina, de csak és kizárólag külsőre, belül angyal
helyett egy ördög lakozott a szívében. Paulina pedig fölhúzta azt a
ruhát ami Paulán volt.
Paula
kikötözte a sofőrt, és magával cipelte, hogy vigye a Bracho villába. A
sofőr remegett a félelemtől, de teljesítette az elmebeteg nő óhaját.
Paulina pedig ott roskadt a földön koszosan.
Amikor
Paula meglátta az ismerős villát, máris örült, hogy végre fél év után
otthon van. Ám mielőtt felment volna a házba, a sofőrt megfenyegette,
hogy ne merészelje elárulni, hogy ő nem Paulina, mert akkor megöli. A
férfi idegesen hebegett-habogott, hogy nem fog semmit se mondani. Paula
elégedett volt. Lisette és Carlitos mikor meglátták „Paulinát” nagyon
megörültek neki.
-         És mi jót vásároltál? – kérdezte Lisette
-         Vásároltam?
– kérdezett vissza „Paulina” – Ja, persze, igen, nem vettem semmit sem,
mert nagyon sokan voltak a boltban, és nem volt kedvem ácsorogni.
-         Hát, nem baj… úgyis elég az ikreknek annyi ruha, mint amennyi van most nekik.
„Ikreknek?
Milyen ikreknek?”- Paula nem értett semmit. Ám ekkor a házban őrjítő
babasírás támadt. Paula úgy érezte, megsüketül. „Mi ez a nagy lárma?”
-         Ó…az ikrek felkeltek! – mondta a konyhából kijövet Lalita – Asszonyom…nézzem meg a gyermekeit, vagy majd maga nézi meg?
„Gyermekeket?
Carlos Danielnek és Paulinának gyermekei születtek, még pedig ikrek?” –
Paula úgy érezte, hogy szíve majd szétrobban a dühtől. Azt hitte most
nyomban szív infarktust kap. Hogy a kis testvérének gyermeke született
az ő férjétől. Fogalma sem volt, mit válaszoljon Lalitának.
-         Hát, majd én megnézem őket – mondta Paula.
Felment
a lépcsőn és a hang irányába indult. Amikor meglátta a kiságyukban a
két kis csöppséget, egyszerűen undort és gyűlöletet érzett. „Ne feledd
Paula, te Paulina vagy, Paula meghalt!” – mondta magának a nő.
-         Jaj, kicsikéim, megjött a mami – mondta gügyögve Paula – Hiányoztatok angyalkáim!
Egyszerűen
borzasztó nehezére esett ezt a színjátékot végig csinálnia, de tudta,
hogy nem tehet mást, hiszen azt hiszik, hogy ő már meghalt.
Délután
felé Carlos Daniel hamarabb megjött a gyárból, kevés munkája volt, és
azt is hamar elvégezte. Carlitos és Lisette apjuk nyakába ugrott.
-         Papa, papa… képzeld, az ikrek annyira sírtak délelőtt, hogy ennyire még sosem hallottam őket – mondta Lisette
-         Most éppen Paulina van bent velük és próbálja elaltatni őket. – így Carlitos
-         Mindjárt megnézem őket – felelte a férfi, miközben a két gyereket leeresztette a nyakáról.
Carlos
Daniel felment megnézni „feleségét” és a gyermekeit. Bekopogott az
ajtón. Paula háttal volt, nem látta a férfit, ő éppen az ikreket
takarta be, mert sikerült végre csodák-csodájára elaltatni őket. Carlos
Daniel odalépett „Paulinához” és betakarta a szemét.
-         Na, ki vagyok? – mondta férfi
-         Carlos Daniel… te vagy az? – mondta a nő
Amikor Paula megfordult egy régen nem látott ismerős arcot pillantott meg.
-         Hogy telt a napod, drágám? – kérdezte a férfi
-         Egész jól! – felelte álszenten – És neked?
-         Hála
Istennek kevés munka volt ma bent a gyárban. Így igyekeztem haza minél
előbb a gyerekeimhez és…és hozzád – ölelte magához a férfi a
„feleségét”.
Carlos Daniel ajka közelített Pauláéhoz. A nő viszonozta a férfi csókját, majd Lalita kopogása törte meg az együttlétüket.
-         Elnézést a zavarásért…csak Rodrigo úr óhajt önnel pár szót váltani telefonon, uram.
-         Mindjárt
megyek Lalita – felelte Carlos Daniel – Elnézést szerelmem, de a
testvérem beszélni akar velem – kérte bocsánatát a férfi.
-         Semmi baj, menj csak drágám! – mosolygott rá negédes Paulinás mosollyal a nő.
Carlos
Daniel megköszönte egy újabb csókkal „felesége” megértését, majd
távozott a hálószobából. Közben végig az járt a férfi agyában, hogy ez
a csók nem volt olyan, mint régen. Valami okból Paulina másképp
csókolta meg őt…. Így Paula szokott csókolni. „Paula már meghalt” –
verte ki agyából a férfi az ostoba képzelgését.
Paulina
közben végig ott gubbasztott az elhagyatott bungalóban. Már éhes is és
szomjas is volt. Próbálta kikötözni az erős madzagot, de nem nagyon
sikerült neki. Kétségbeesett, hogy mit csináljon most, de azért nem
adta fel, továbbra is próbálkozott a csomó kikötésével.
Paula
agyában egy remek terv bontakozott ki, még pedig az, hogy megöli az
ikreket. Paulina most már biztos, hogy szomjan-és éhen halt, és hogy
még nyoma se maradjon annak, hogy valaha is élt, megöli a kicsiket és
utána mindent elmond Carlos Danielnek. Aztán minden visszatér a
normális kerékvágásba. Paula úgy érezte itt az idő, cselekedni kell.
Férje és a többiek, sincsenek itt, most kell megölni a csecsemőket. Ám
ekkor Carlos Daniel befejezte a testvérével való beszélgetését, és
visszaindult a feleségéhez és az ikrekhez. Amikor keze odaért az ajtó
kilincshez, akkor emelte éppen Paula a párnákat a babák fölé. Amikor
Carlos Daniel ajtót nyitott a szeme elé táruló látványra még álmaiban
sem gondolt.
-         Miért csinálod ez? – rohant oda a férfi, és kikapta a nő kezéből a párnákat – Te nem vagy Paulina, te Paula vagy.
-         Ó…nahát, ezek szerint nem vagyok jó színésznő – nevetett Paula – Gratulálok férjecském, hogy rájöttél erre.
-         Hol van Paulina, követelem, hogy áruld el! – üvöltötte a férfi.
Ám
a hangzavarra az ikrek elkezdtek sírni. Piedad, Fidelina és Lalita is
meghallották a kiabálást és rohantak fel az emeletre. Fidelina kikapta
a kiságyból gyorsan a kislányt, Lalita pedig a kisfiút és csitítgatták.
Piedad meg eközben unokáját és „Paulinát” próbálta szóra bírni.
-         Nagyi, ez itt nem Paulina, hanem Paula – jelentette ki dühösen Carlos Daniel.
Mindenkinek egy pillanatra a lélegzete elállt.
-         Követelem, hogy áruld, hogy hol van Paulina, mert különben megöllek! – fortyogott megtébolyodva a férfi.
-         Csillapodj, Carlos Daniel! – nyugtatgatta Piedad az unokáját.
Ekkor a férfi karon fogta Paulát és kivezette a házból, beültette az autójába, majd beült ő is a volán mögé.
-         Ha nem árulod el most azonnal, hogy hol van Paulina, akkor nem állok jót magamért. – üvöltözött Carlos Daniel.
Paula
kicsit megijedt a férfitól, soha nem látta még ilyen mérgesnek, pedig
egy jó pár éve ismeri, a házasságuk ideje alatt volt alkalma minden
rezdülését kiismerni a férfinak. Ilyennek azonban még soha nem látta…
-         Jól
van… jól van… - nyögte Paula – elárulom, hogy hol van Paulina… de
biztos vagyok benne, hogy már csak halva fogod meglátni – vihorászott a
nő.
-         Ne merészelj ilyet kimondani – fortyogott Carlos Daniel.
Paula lecsillapodott, ördögi nevetése látszólag idegessé változott, ám belülről vihorászott, mint valami elmebeteg.
Amikor
odaértek az elhagyatott házikóhoz, Carlos Daniel azonnal kiszállt az
autóból, egy cseppet sem foglalkozott Paulával, minden vágya az volt,
hogy Paulinát élve találja. A kis ajtó zárva volt, ahelyett, hogy
elkérte volna Paulától a kulcsát, inkább betörte. Ekkor látta a földön
fekve, bekötözve Paulinát. Paulina arcában remény gyúlt, amint meglátta
a férfjét. Carlos Daniel gyorsan kikötözte feleségét, Paula közben
mosolyogva nézte őket. Amikor végre a sok gubancot sikerült Paulináról
leszedni, Paula arcszíne egyszerűen haragra változott.
-         Mégis
mit képzelsz magadról, hogy befurakodtál a saját házamba, a családom
életébe. Megszerettek téged, ahelyett, hogy inkább utálnának, mivel nem
vagy más kis lotyó, mint egy… egy… egy bitorló... bitorló… bitorló.
-         Hallgass
el Paula! Paulina nem tehet erről, te ajánlottad fel neki, hogy játssza
el, hogy ő Paula. Vagy nem emlékszel? – kelt védelmére Carlos Daniel.
-         Igen,
ez igaz… de miután sikeresen megzsaroltam, és újra visszatértem, már
nem volt hajlandó elválni tőled és a családodtól. – ordibálta Paula
-         Jól
van… hagyjuk most ezt! – kérte Paulina – Inkább azt meséld el, hogy
sikerült mégis életben maradnod, hiszen el is hamvasztottunk.
-         Igen,
igen… - nevetett Paula ördögien – Azaz igazság, hogy az nem én voltam.
Hanem találtam egy hajléktalant, aki meghalt, és úgy öltöztettem fel,
mint ahogy én öltözködöm. Utána fogtam egy gipszmasszát és az én
arcformámból készítettem egy álarcot, aztán mikor megkeményedett
ráhelyeztem a halott arcára, és utána kifestettem. Szinte pontos mása
volt nekem. Amikor lezuhantam az autóval, Elvira nővérrel együtt, én
utána magamhoz tértem, és kóboroltam sokáig, aztán találtam rá erre a
hajléktalanra.  Utána elutaztam Amerikába, hogy
egy kicsit kipihenjem magam, aztán visszatértem, hogy a bosszúmat
folytassam. Ám láttam, drága testvérkém, hogy születtek neked
gyermekeid a férjemtől.
-         Carlos Daniel az én férjem, hiszen te meghaltál. – jelentette ki Paulina
Paula hatalmas nevetésben tört ki, majd ezt válaszolta:
-         Láthatod, hogy élek és virulok. Eszem ágában sincs meghalni. – röhögött Paula harsányan
Majd kiment a kis lakból, velük együtt megkövülten Paulina és Carlos Daniel is.
-         De
most megöllek Paulina Martinez, hogy elraboltad a családomat,
befurakodtál az életembe, te kis senkiházi, mihaszna fráter – Paula
elővett a zsebéből egy fegyvert és rászegezte a testvérére.
-         Állj,
Paula, csillapodj! – mondta Carlos Daniel – Gondold, meg mit teszel, ő
a testvéred. Hogy vagy képes a saját ikertestvéredet megölni?
-         Képes vagyok rá! Igenis képes vagyok! – rikácsolta a nő
Paulina
bőgött, úgy érezte ezt ő már nem éli túl, most fog meghalni. Ekkor
Carlos Daniel nekirontott Paulának, és megpróbálta kitépni a kezéből a
fegyvert. A férfi és a nő dulakodni kezdtek. Paulina mindkettejükért
aggódott. Pauláért is, hiszen akármilyen gonosz is a nő, azért
mégiscsak a testvére.
-         Ne!!! Hagyjátok abba! – kiabált Paulina rájuk.
Ám
mintha meg sem hallották volna, hogy mit mondott nekik. Hirtelen
dulakodás közben a pisztoly elsült. Paula és Carlos Daniel is
megkövülten meredt egymásra, úgy tűnt mintha Paula sebesült volna meg.
Pontosan a szíve tájékán érte a sebesülés.
-         Paula! Bocsáss meg! Nem akartam ezt! – sírta Carlos Daniel
-         Testvérkém! Kicsi tesóm, ne halj meg! – szipogott Paulina.
-         Én…
most meghalok. – nyögte Paula – Azt kívánom… éljetek… boldogan… a 4
gyönyörű… gyerekkel… együtt. Odamegyek… ahol édesanyám… van. Végre…
láthatom őt!
Paula
ekkor lecsukta a szemét immár örökre. Most már valóban halott volt.
Carlos Daniel fogta a holttestet és elcipelte az autóig.
 
*
 
Pár héttel később Paulát valóban elhamvasztották. És utána rá két hétre megkeresztelték a két kis csöppséget.
-         Megkeresztellek
téged Paula, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. – mondta a
pap, majd a másik kicsit keresztelte meg - Megkeresztellek téged
Daniel, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A kislányt Paulának keresztelték Paula és a nagymamája után. A kisfiú pedig a Daniel nevet kapta az apja után.
A
keresztelőn mindenki ott volt, aki csak számított. A keresztszülők
Rodrigo és Patricia voltak. Azon a napon az elmegyógyintézetből
Estefaniát is elengedték.
Amikor mindkét kicsit meglocsolták szenteltvízzel Carlos Daniel és Paulina egymásra mosolyogtak.
-         Szeretlek – mondta a férfi.
-         Én is téged – felelte a nő
-         Tudom,
hogy az utóbbi időben elhanyagoltalak téged is és a gyermekeimet is,
mert csak a munkával foglalkoztam, de hidd el, hogy most minden másképp
lesz, hiszen szeretlek.
-         Ne mondj semmit, kérlek. Tudom, hogy szeretsz, és mindig is szeretni fogsz.
Ekkor
forró csókban ért össze ajkuk, és úgy érezték, megszűnik a világ
körülöttük. Szerelmük még erősebb volt, mint mikor még Paula közéjük
állt.
A
keresztelő után hatalmas bulit csaptak. A zenészek húzták a
talpalávalót. Carlitos és Lisette is táncoltak. Carlos Daniel és
Paulina karjaiban ott szundítottak a kicsik. Amikor egy lassú szám
jött. A szülők beletették a kocsijukba az alvó ikreket, és elmentek
táncolni. Szemlátomást Paulitát és Danielitót egy cseppet sem zavarta a
hangos zene, olyan békésen aludtak, hogy talán álmodtak is valamit.
FIN